Emlékszel még a nagymamánál a tejeszacskó-lábtörlőre? Az újrahasznosítás házilagos módja volt. Ugye nem volt tejtől büdös? Ugye elmosták a zacskókat, mielőtt lábtörlőt horgoltak belőle. Naná. Ő meg kinevet, hogy bizonyára én vagyok az egyetlen ember, aki elmossa a szelektív hulladékot. Aztán, csak hogy még egy picit szekáljon, azt is megkérdi, hogy az újságból is kimosom-e a betűket. Nem. De emlékszem azokra az időkre, mikor még nem volt divat a seggkímélő vécépapír és kis betűket lehetett látni a tekercseken. Bizonyára csak ezért nem mosom ki a papírszemétből a bötűket. Ez a mellékszál. Viszont minden tájékoztató kiadványban benne vagyon, hogy a szelektív hulladék legyen tiszta. Nyilván megvannak ennek a gyakorlatias okai az újrahasznosításban, például, hogy nem lenne jó a műanyagba beleolvasztani a kolbászdarabkákat. És másfelől, mivel hetekig gyűjtöm a spejzban, annak is kell lennie, mert különben ordenáré bűz árasztaná el a lakást. Az üvegeket is el kell öblíteni visszaváltás előtt, ezt gyerekkorunk óta tudjuk. És igen, ez plusz pénz, kiadás nekem, mert a vizet, amit ehhez elhasználok, nem fizeti ki nekem senki, meg a mosogatószert sem, amit a zsíros dolgokhoz pazarolok. És időmbe is kerül, az idő pedig pénz.

 

Ezeken a dolgokon kívül azért felmerül bennem, hogy például ez az elfolyatott víz újratisztításának folyamata, vagy a mosogatószer mennyire káros? Nem tudom, de nálam képzettebbek ezt már biztos felmérték. Nyilván kevésbé, mint ha újra elő kell állítani azokat a zacskókat, fóliákat, satöbbit, vagy ha ez elárasztaná a földünket. Hiszek benne, hogy nem csak kifizetődőbb ez, nem csak piaci érdek van mögötte, hanem más is. Mert látom, hogy mennyi műanyaggal élünk, mennyi csomagolással élünk, hogy elönt minket a szemét. És gyűjtöm, válogatom az újrahasznosítható szemetet, és erre tanítom a Királylányt is, mindannak ellenére, hogy ez nem éppen kifizetődő számomra.

 

Lássuk csak a további logisztikáját a szelektív hulladékgyűjtésnek. Néhány hónappal ezelőtt különböző zacskókat és egy táblázatot találtunk a postaládában. Zacskókat, egyet a komposztnak, egyet az újrahasznosítható szemeteknek, amit nem kell osztályozni, csak egybe összerakni. A táblázatban benne volt, hogy mikor jönnek érte, mikor kell kitenni az ingatlan elé. Igen ám, de zacskót azóta többet nem kaptunk, nyilván abból a megfontolásból, hogy a soklakásos társasházban nem tudják, melyik postaládába dobják. Kéretik kitenni a lépcsőházba néhányat, és akkor onnan visz az, akinek épp megtelt az előző. Lenne tehát megoldás, és ez a leginkább felhasználóbarát verzió. Minimum munka vele, semmi bonyodalom. De persze nincs baj, mondtam, a házunktól 20 méternyire van egy hulladéksziget, ott ugyan válogatni kell, kicsit több munka, de legalább a Királylány is hozzászokik. És hordtuk ki a szemetet oda, míg egyszer csak hiába vittük, mert eltűntek onnan a csinos színes kukák. Még mindig nem adom fel, tényleg, nem vagyok az a fajta, van ilyen sziget máshol is. Útban az óvoda felé például, ami annyit tesz, hogy tíz perccel hamarabb indulunk egy-egy reggelen, a nagy szatyorban külön van a már előre szétválogatott hulladék, bedobáljuk mindet a megfelelő helyre. Zárójelesen mondom, hogy feleslegesen egyébként, mert egy autó viszi el az összeset, egyszerre, és tudom, hogy a hulladékhasznosító cégnél erre megvannak a megfelelő emberek, akik pont azért vannak ott, hogy válogassanak. De bizonyára bíznak abban, hogy tíz év múlva mondjuk már képesek leszünk megfelelő módon szelektálni és akkor majd nem kell erre külön munkaerő. De nincs ám még ezzel vége, mert nem egyszerű mutatvány ez, ugyanis a kukák teteje nem nyitható, úgy kell beleszuszakolni a hülye kis lukakon a cuccot darabonként, majd egész nap cibálom magammal azt a nagy vászonszatyrot, amibe a ezeket a szemeteket gyűjtöm otthon. Vagy pedig a szabadidőnkben egy program, hogy elvisszük a szelektív hulladékot. A komposztra nincs alternatívám, pedig sajnálom nagyon, kertesházban nőttem fel, ahol amit nem ettek meg a kutyák meg a macskák, azt komposztáltuk, semmi ilyesmi nem ment a háztartási hulladékba, az utolsó krumpli, vagy tojáshéj sem. Majdnem elsírtam magam, mikor először kellett ételt lehúznom a vécén. Ma is messziről elkerülöm ezt, ha van rá mód.

 

Szóval, ha a "zöldek" az utcán megkérdik tőlem, hogy van-e két percem környezetvédelemre, inkább nem válaszolok. Nem válaszolok, mert nyílik a bicska a zsebemben, annyi időt töltök környezetvédelemmel és környezettudatossággal, annyi pénzt is pocsékolok rá, és ezidáig csak a hulladékokról beszéltem. Nincs időm tehát arra, hogy ezekről a dolgokról beszélgessek és rendezvényekre járogassak, csak arra, hogy környezettudatos életet éljek és erre neveljem a gyerekemet nem napi kettő, hanem legalább harminc percben. Persze, ha a dolgok úgy működnének, ahogy kellene működniük, akkor tényleg csak napi két percet töltenék ezzel, és lenne még időm kettőt beszélgetni róla.