Azt hitte először, hogy én vérzek, pedig nem. Már nincs miből, rég a véremet vette. Ő vérzett, ha nem is hirtelen el, de akkor. Akkor is. Csak csendben folydogált belőle, szinte észrevétlen. A borosüveg ejtett sebet rajta, nem most először. Olyan volt ez akkor, mint egy sorsszerű metafora. Csak szép lassan veszi az erejét, csordogál belőle, és nem én vágtam rajta eret. Megmosom a kezét, zsebkendőt tekerek rá, percek múlva pedig, mintha mise történt volna, mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, a sebből alig szivárog valami, ez most az én időm.

A pecsétes zsebkendőt az ágy alól kotrom másnap, a sarka kandikál ki. Egy ideig nézegetem, a párnám alá csúsztatom, mosolygok hozzá. Kicsi idő múlva homlokráncolva dobom a kukába, majd feltörlöm a fürdőszoba padlójára száradt vért, nem kerülgetem tovább. Ettől nem fog visszatérni. Este előveszem a megmaradt bort a hűtőből. Vérnyomok az üveg nyakán, mint múlt éjjel az én testemen.

A Királylány meg már nyígott, hogy én mindig csak dolgozok este, hogy múltkor is kétszer egy héten nem keveredtem haza, erre ezen a héten meg a nagynénémnél kell aludnia, milyen anya vagyok én már. Megbeszéltük, hogy lesz ez mostmár így, elő fog fordulni, ha nem is ilyen gyakran, de gyakran, mert az anya munkahelye eléggé megváltozott. Aztán mikor szombaton elment az unokatestvéreihez, nem is akart hazajönni, még vasárnap este se, csak akkor már hazaparancsoltam. Bizony, az első kérdésre, hogy "Itt alszol?", rögtön azt válaszolta, hogy igen. Rögtön. Még jó, hogy én meg számítottam rá és vittem a pizsijét meg a fogkeféjét. Kire ütött ez a gyerek!

A lányom meg angolul tanul a Dórából, amit én utálok, de megértem, hogy ő nem, és azt is, hogy didaktikailag rendben van, interaktív, beszélteti a kölyköket, kis adagokat tesz elébük egyszerre.

Megy a Dóra, ülök a gép előtt, és egyszercsak mondja, hogy megmentjük a királyfit a toronyból. Most mit mondjak, megmondtam már egyszer, ilyen világot élünk.

Mondta aztán más is.

Vannak ilyen kis körök, amik bezáródnak, kicsi karikák egymásba fűzve.

Hogy hosszú évek alatt mennyire el tud halványulni a fájdalom, hogy hosszú évek után mennyire másként beszélsz már egy eseményről mint akkor és ott, közvetlen közelből. Pedig fontos esemény volt, sorsfordító, ami a jelenlegi meghatározója, és mégis, mintha már lényegtelen lenne. Mennyire másként nézel már rá.

Hol van már a lobogó, kócos haja, a bőrnadrágja, a féktelen érzelmi kitörései. Néha nézem, és nem ismerek rá, nem ilyen volt, mikor megszerettem, nem ilyen volt akkor sem, mikor elhagyott. Nem tudom, mikor láttam már szenvedélyt csillanni a szemében, pedig biztosan tudom, hogy csillan még, csak én nem látom. De azt tudom, hogy másmilyen ruhákat és frizurát hord, másik életet, más nők kezének a nyomát a bőrén, szokásait a reggelekben és az éjszakákban. Már azt sem tudom, min dolgozik, talán mert már én is másokon hagytam a kezem nyomát azóta, ha a reggeleimet és az éjjeleimet nem is adtam, adhattam nekik. Még azt sem tudom, hol él, pedig a gyermekem apja és kedveljük egymást, találkozunk és beszélünk. És ami jó, hogy nem fáj már látni, néha csak, amikor arra gondolok, hogy valami akkor és ott elveszett, ami talán jó is lehetett volna. De arra az útra lépett és nekem is menni kellett tovább, visszapörgetni már nem lehet az időt oda.

Ma pedig, ha kérdik, már higgadtan csak annyit mondok, vége lett, mire megszületett a lányunk. Mert már ennyi a fontos az egészből, nem az akkor lényeges részletek, amik megváltoztathatatlanok és fájdalmasak, de már nem érdemes említeni sem, mert akkor legalább nem fájnak. Csak, hogy vége és született egy lányunk, hogy van egy lányom és pont. Másom nincs.

Annyira kár volt a Magyar Költészet Hete Moszkvában című rendezvénysorozat programját elolvasnom, de annyira! Tényleg, nincs is mit mondanom mást erről. Pont.

Azért azt meg kell hagyni, a John Malkovich-ot nem szívesen hagyom ki. De a lehetőségeim sajnos korlátozottak.

Tavasz van, fesztivál van, mindenhol.

Hasmenésre orális, hányás ellen anális gyógyszereim vannak itthon.

Bevetettünk mindent, mert kellett, ilyen az élet. Hatásos volt, hál'istennek.

- Mi újság Z-vel?
- Ó, hol van ő már! Tavalyi hó.
- Új szelek fújnak?
- Mit szelek! Orkán bazmeg, tornádó. Mindent visz. Vitt. De már az a vihar is elült.
- És akkor most?
- Szélcsend, fű se rezzen.

Már nem tudom, hogy középiskolás voltam, vagy a főiskolán néztük azt a filmet, ami ennek a kiállítás-anyagnak a készítéséről szólt, mert mindkét helyen tanultunk anatómiát és biztos, hogy anatómia órán néztük meg, de már akkor el akartam menni megnézni. Egyszer majd.

És most van rá egy lehetőség, és van még rá időm. Igazság szerint legszívesebben a Királylányt is elvinném, mert most annyira érdekli, hogy mi van odabenn, hogy minden este mesélnem kell a szívről, a pitvarokról és a kamrákról, kisvérkörről, nagyvérkörről, vénákról és artériákról, a többi másról nem is beszélve. És tudod, azt gondolom, hogy most még nem is találná ezt horrorisztikusnak, egyszerűen csak elkápráztatná és megértetné vele, milyen is az emberi test. Mert ilyenkor minden olyan természetessé tud válni.

Mint mikor az óvodában anyák napján azt mondta az óvónéninek, hogy neki nem jön a nagymamája, mert már meghalt, és elégették a testét. Előtte voltunk a temetőben a mama sírjánál, ahol számára az volt a legkevésbé érthető, hogy hogyan fér el olyan pici helyre a teste. Szerinted hogy néztek rám az anyukák akkor?

Madárszaros a kisautóm. Sokáig nem is értettem honnan, felnéztem a fára, ami alatt állt, madarat egyet sem láttam. Aztán ma, a Nyafkamacsot figyeltem, hogy a konyhaablakban nyekkeg és bámul kifelé, mellé álltam a kávésbögrével a kezemben és hosszú ideig együtt néztük a verebek kavargását. Kavarogtak, tényleg. Rászálltak a hársfára a ház előtt, csapatostul jöttek, felfújták a tollukat, kicsit csipegették a havat és elröppentek. De mindig újabb csapatok jöttek és mentek el, öt másodpercenként érkeztek és nagyjából fél percig maradtak, mintha kánon lett volna, egy megkomponált kavargás az egész, zenét lehetett volna írni hozzá. Aztán elmentek végleg, elmentek mind. Mintha naponta idejárnának, olyannak tűntek, mintha ez egy rituálé lenne.

Verébszaros kis autóm, mondtam a Nyafkamacsnak, aki mintha helyeselve nézett volna rám a párkányon melegedve, ráérősen pislogott hozzá. Verébszaros kis életem, mondtam, mikor elfordultam az ablaktól, persze csak magamban, pedig egyedül voltunk otthon, a cicák, meg én.

Hitetlenkedve néztem a nagy G*-betűt a levél végén, néztem, megint egy nagy G. Olyan hihetetlen volt az egész, hogy megint ebbe futok bele. Ha van is a világon sok nagy G, én nem futhatok ebbe bele kétszer. Nem, persze, e mögött volt pont, ez mégiscsak más, mondom egyre, aztán meg kérdezem, hogy beengedhetek-e megint egy nagy G-t a levelesládámba. Egyátalán, arról van-e szó, a félelemről, az emlékekről, vagy csak kifogásokat keresek, mert egyetlen porcikám sem kívánja ezt a kicsit, vagy nagyon mást. Alszok rá, hogy legyek őszinte magamhoz.

*Tetszőlegesen, bármiféle betűvel helyettesíthető.

Nagyon szeretem az érzékeny és őszinte férfiakat, de ha valaki ilyet mer mondani, hogy érzi, hogy mosolyog a lelkem, sikítva elszaladhatnékom támad, mert mindennek van határa.

Hógolyókkal hajigál, ahelyett, hogy jó alaposan megmosdatna a hóban, pedig mennyivel hatásosabb lenne, és mennyivel célratörőbb.

Kiállok én magamért, a főnököm szerint, ő nem félt, én meg félek, no nem attól, hogy nem, hanem attól, hogy túlságosan megkeményszek, úgyhogy simulnom kell, karba legalább, ha másba nem is.

Útálom a hideget, minusz hat alatt nem viszik ki a gyerekeket az óvodában az udvarra, egy pattogó nikkelbolhával vagyok megáldva késő délutánonként, fáradtan, aztán pedig hiába a hógolyózás és rohangálás a hóban, este meg gumilabda, szóval dettó.

Ki tudja, hogy mi a könnyebb, beilleszkedni egy új rendszerbe, vagy kialakítani egyet, kinek mi, és melyik vajon az izgalmasabb?

Van, aki túl korán mondja, hogyha szeret, van aki meg elkésik vele, de bizonyára olyanok is vannak, akik jókor mondják egymásnak, különben nem rohangálnának szerelmespárok az utcákon.

Mostmár bátran állíthatom, hiszen kakaóscsigát is csináltam a pizza, lángos és pogácsa után, hogy a kelttésztához élesztő kell, cukor, pici tej és meleg, de ezt mindenki tudja, amit meg most már én is, hogy türelem és önbizalom sem árt kiegészítésként.

Tavaszra vágyom-e, kérdi, én meg rávágom, hogy igen, és a hóhelyzetről beszélek, pedig mondanám, hogy tavaszra, olyanra amiben nem játszmáznak velem az orrom előtt és engem sem kényszerítenek bele, ahol nem taszigálnak és nem is rángatnak, amiben nem próbálnak padlóra nyomni és nem hajolnak előttem földig, tavaszra, tényleg, nincs ezen mit szégyellni, kiegyensúlyozott tavaszra.

Néha nagyon nehéz nemet mondani, de semmi baj, ez még mindig egészen jó ahhoz képest, hogy van, aki egyátalán nem tud.

Az egysoros egymondatos posztok közt nincs összefüggés. Helló Text! (szmájli)

Az apim, tudjuk miért, terápián volt egy hónapig, aminek az elején, majd aztán a végén is kagylókból kellett kiraknia a számára fontos emberek ágrajzát.

Nagyon érdekes dolgokat vettünk észre, már az elején elmesélte, hogy mit rakott ki, de a végén megkapta a két fotót, és óriási különbségeket fedeztem fel, és a véleményemet persze nem teljesen rejtettem véka alá.

A recés kagylók voltak nála az erős, családot összetartó emberek, a simák pedig a gyengébbek. Míg az első rajzon a dédnagyanyám, aki részt vett a nevelésében, rajta sem volt, a másodikra már felkerült sima kis kagylóként, no persze más nem is lehetett volna, húsz éves kora óta a halálára készült és majdnem túlélt végül mindenkit. A nagyanyám ugyanez a kategória. A dédipapa, aki felnevelte apámat és dolgos, erős emberként haláláig rendezte mindenki sorsát, természetesen mindkét ábrán nagy recés kagylóként jelent meg. A nagyapámról a végére leesett apunak, hogy már nem erős, hisz végülis egy agyérgörcs miatt már magát sem tudja ellátni, így ő simává változott. Anyum, és a nagynéném erős maradt.

Magát először sima, majd a végén recés kagylóként jelenítette meg. Mi a Királylánnyal az első képen pici fehér kagylók voltunk, csak én recés és kicsit nagyobb. A második rajzon már rosszkislányként megszürkültünk, és én is kicsi sima kagyló lettem. Gyámolítani való, akire vigyáz az apja.

Már csak az a nagy kérdés bennem, hogy a faterom ezt az aktuális lelkiállapota miatt, vagy egy elvárt állapot megjelenítése miatt rendezte így. Tőle az is kitelik. Mindenesetre kap esélyt a bizonyításra.

...mert nagyon aranyos és jó anyuka vagy, és mert finomakat főzöl, mondta a Királylány, miután megkóstolt egy szemet a fennséges krumplinudliból, amit nem neki főztem, mert ő épp betegen volt otthon, az ötödik bugyicsere után, így aznap főttkrumpli-diétán tengődött. Gondolom nem kell részleteznem a problémáit. Nevetnem kellett mindenesetre, hogy értem én, önző indokai mindenkinek vannak a szeretetre, naná. Ő pedig szempillarebegtetve az ölembe kucorodott még egy falat reményében.

A "fennséges krumplinudli" viszont pont ezért született, mert úgyis le kellett mennem egy adag burgonyáért a pincébe, hogy neki főzhessek, akkor találtam ki, úgyis sok van belőle, hadd fogyjon, mert csak kicsírázik.

Rákerestem a receptkönyvben, azt mondta, hogy egy kiló krumplit főzzünk meg, pucoljuk meg, kell hozzá pici só, kábé fél kanál zsír, meg egy tojás, és annyi liszt, hogy gyúrható legyen. Tálaljuk pirított zsemlemorzsával, vagy dióval, lekvárral.

Na, én meg persze nem édes kaját akartam, szóval a sallangot elhagytam, de szokásomhoz híven belevariáltam egy kicsit. Ha kell bele zsiradék, olaj vagy zsír, akkor miért ne pároljak meg rajta egy nagy fej hagymát is? Naná, hogy. Szóval azt zuttyantottam bele, meg jó nagy marék petrezselymet, ezt gyúrtam össze a megtört krumplival, ami nem tudom, hogy mennyi volt, meg a tojással, és a liszttel, ami szintén nem tudom, hogy mennyi volt, ne kérdezd. Szerintem nemigen lehet elrontani a mennyiségeket.

Hurkákat sodortam belőle, daraboltam satöbbi, ahogy az a nagykönyvben meg vagyon írva, és ahogy anyukámtól láttam rég. Főzés után tejföllel és reszelt sajttal ettem, nagyon finom, nem lehet betelni vele.

Egyébként pedig, igen, azért írok a kajákról, mert sokat gondolkodom a dolgaimon, ergo, még nem jutottam semmi újabb felfedezésre, és persze ergo, ezért állandóan főzhetnékem van.

Mivel a pénztárcám nagyon hóvégi kedvében van, kezd kiüresedni az élete, meg az enyém is, mivel nincs semmi különös fejlemény, viszont rámtört az írhatnék, most főzünk valami olcsót. Ma már úgy sem lehet nagy vihart kavarni.

Csinálj egy tojásból nokedlit, amíg fő, rittyents egy pörköltalapot, abba forgasd bele a megfőtt nokedlit, zuttyantsd bele egy tepszibe, rakhatsz, keverhetsz bele egy kis lecsót is, én csak azért tettem meg, mert volt egy bontott üveggel, nehogymár megromoljon. A sóra figyelj, ne maradjon el! Simíts a tetejére tejfölt, és ha te is úgy imádod a fokhagymát, mint mi, akkor előtte nyomj bele pár girizdet, reszelj rá sajtot, süsd míg meg nem pirul, aztán meg edd meg!

Betyárnokedli, én így ismerem. Vigyázz, nagyon finom!

Reggel mosolyoghatnékom támadt az autóban ülve, mikor bemondta a rádió, hogy ez az év legszarabb napja, mert ezidáig tényleg, hajnalban kezdődött, meló után, kiégett aggyal, még lefekvés előtt. Mert mielőtt még teljesen elfeledtem volna, hogy miért is tálaltam ki hónapokkal ezelőtt orrfelcsapva és sarokba kucorodva, most újra sikerült eszembe juttatni. Semmi baj, hátrébb lépek kettőt, megy ez nekem, ment már annyiszor az életben.

És innéttől elégedett vagyok, ha ez a legszarabb nap volt, mert a többi ennél csak jobb lehet. Még van több mint három órám felhozni ezt a mait. Klassz évünk lesz, vigadjunk!

A szerelemnek, ugye, nem a szenvedésről kelletik szólnia, hanem a boldogságról, elégedettségről. A szerelmes dalok meg általában mégiscsak a kínról szólnak, mint ahogy a szerelmes költemények nagy része is. A szerelem meg hadd fájjon, ha nem csak fáj, ha enyhülést is hoz. Az nem lehet, hogy csak gyötör.

Ez pedig egyátalán nem szenvelegve-szerelmes dal, pedig azt mondja, hogy nehéz.  Olyan, mint egy kórkép, testi-lelki tüneteket ír le, és szép, és megható, érted.

Javuló tendenciát mutatnak a dolgaim bizonyos szempontból. Már nem csak száraz nemazénfeladatomokkal kell törődnöm, hanem olyanokkal is, ami az én feladatom és évről évre ebben az időszakban kelletik beleszakadni, meg olyannal is, ami, ha nem is az én feladatom, de én találtam ki és jó, meg lelkesít, meg olyanokkal is, ami a leendő feladataim közé tartozik, és szintén lelkesít. És ez javít a helyzeten, még akkor is, ha még mindig megszakadok a melóban, már látom legalább néhány dolog végét, és még akkor is, ha látom azt is, hogy lesznek kemény csaták a közeljövőben.

Majdnem hét éve dolgozok itt. Azt mondják, hét évente gyökeresen változunk. A munkahelyem neve változott, a helye változott, a tevékenységi köre bővült, a munkaköröm bővült. Reményeim szerint a fizetésem is jelentősen növekedni fog, mire letelik a hét év.

Most viszont megyek és alszom egyet, mert szétszakad a fejem, így nem lehet dolgozni. Majd este...

Az apám a kórházban, és mivel állandóan dolgozok, és gyerekkel nem mehetek be hozzá, alig-alig látom, csak rohanvást, nap közben, autóval járkálok ezért dolgozni. Nem a nap 24 órája kevés, hanem a hivatali nyitvatartás, meg az a 8-9 óra, amit a lányom eddig az óvodában töltött. A mostani napi nulla, hogy úgy mondjam, még sokkal kevesebb és ettől zaklatott vagyok. Az ünnepre alig tudtam megállni, és még mindig nem tudom, mennyit leszek kénytelen dolgozni jövő héten, fél, vagy négy napot, és mit csinálok addig a Királylánnyal.  Múlt éjjel hajnalig voltam fenn, hogy méltó módon előkészüljek karácsonyra, és ennek csak egyetlen pici része volt, hogy összeraktam a műfenyőt és reggel behazudtam a lánynak, hogy az angyalka hozta, hadd higgye, hogy igazi, a mű annyira illúzióromboló. És ha ez mind nem lenne elég, ma megtalált a technikai antikrisztus, elromlott a fényképezőgépem, és a telefonomat befagyasztotta egy MMS. Végül egy drasztikus módszerrel megoldottam a problémát, de az üzenetet talán sosem fogom látni, és ez persze sokkal kisebb baj, mintha végleg kipurcant volna a készülék.

És mégis, a karácsony így is szép lett, és boldog voltam tőle, és a Királylány is. De a legszebb mégis az volt, amikor a nagyapám, aki szélütés miatt kettőnél több értelmes mondatot nem tud mondani, és a nagyanyám, aki már menni, mozogni sem képes, csak egész nap az ágyban fekszik, gyengéden egymásra néztek és simogatták a másik arcát. Jó, és egészen zavarbaejtő volt rájuk pillantani, olyan bensőséges és meghitt volt.

Ha nem a telefonommal szarakodtam volna épp, biztosan elsírom magam tőle. Nem vagyok szentimentális mostanában, egyátalán.

Öt órakor, mikor beültem az autóba a munkahelyemen, hogy végre hazaindulhassak a lányommal egy sok végigdolgozott nap (és éjszaka után) után úgy, hogy ő egész nap meséket nézve kínlódott velem az irodában, és már azon a szinten voltam, hogy értelmezni sem tudtam a levelet, amiben újabb adatszolgáltatásokra utasítanak bennünket rengeteg pontban felsorolva, vagyis, amikor már tisztában voltam vele, hogy én bizony 27-28-29-én is benn leszek az irodában, hogy utolsó pillanatban leadhassam, amit várnak tőlem, és amikor már tudtam, hogy karácsonyra örülök, ha készen leszek az ajándékokkal és kicsit ki tudok takarítani, meg felállítani a fát, viszont nem tudok majd főzni semmit, hanem valamilyen étteremből kell prezentálnom a vacsorát, mert másra nem lesz időm, megszólalt az autórádióból, hogy "8 nap múlva megújul Magyarország", a Magyar Kormány fizetett hirdetéseképp, na akkor kishíjján lehánytam a szélvédőt.

Az elébb megtaláltam a mosogató alján a csészét, amiből csütörtök reggel itta a kávét. Ebben - mármint, hogy ő ivott belőle - azért vagyok teljesen biztos, mert én bögréből iszom, más meg nem kávézott azóta nálam. De nem is az ő, meg a kávé itt a lényeg, hanem, hogy ez gyönyörűen demonstrálja, hogy mennyit foglalkozom mostanában a háztartással. Igen, jól látod, szombat este van.

Látástól Mikulásig (azon túl is) dolgozom. Vagy, hogy tovább fokozzam a hangulatot, mondhatom azt is, meghalni sincs időm. Ezen is túl, küzdök a munkahelyemért, csatába megyek a kultúráért. Ámen. Nem vagyok vele egyedül.

Hónapok óta mondogatom neki jószívvel, tényleg, hogy ilyen helyzetben ne akarjon sokat tudni. Nem érdekes a miért, vagy gyakran nem érdekes, sőt ha érdekes is, fájdalmas. Ha valaki nem akar veled lenni, akkor azt kell tudomásulvenni. A végeredményen nem változtat, hogy azért nem, mert nem vagy jó neki, vagy azért, mert mással akar inkább. Nem jó mindent tudni. Mert ha megtudod, hogy inkább mással, akkor már arra is kíváncsi leszel, hogy kivel, majd arra, hogy az a ki milyen, és akkor szebbnek/jobbnak/okosabbnak/humorosabbnak látod majd azt a másikat, magadat pedig icipicinek, pedig egyikünk sem kevesebb a másiknál, jó ha tudod. Sosem több a másik, legfeljebb másmilyen, másban jobb, vagy jobban passzoló, esetleg még az sem, csak újdonság.

És hiába vagy tisztában ezzel, hogy nem kell többet tudni, még akkor is ott a remény, hogy ez csak időleges állapot, vagy a halogatás, hogy befejezz valamit. Nem érdemes halogatni és reménykedni sem, mert közben kiderül, hogy nem csak azért nem kellesz annyira, amennyire te szeretnéd, ha kellenél, mert nem, hanem azért, mert inkább más kell. Pedig nem akartál tudni róla, nem kerestél miérteket. Inkább szállnánk ki büszkén, felemelt fejjel!

És persze akárhányan is vagyunk, akik ezt tudjuk, mégis, újra és újra kíváncsiak vagyunk, és/vagy halogatók, és/vagy ott kapaszkodik bennünk a remény. Így tudjuk meg azt, amiről jobb nem tudni. Tesszük mindezt addig, míg nem tanulunk és nem leszünk még óvatosabbak, vagy inkább mimózák annyira, hogy az első félreérthető jel után rögtön borítunk ágyat és asztalt is, hogy még orrfelcsapva távozhassunk.

Nehéz engem szeretni. - 1. fejezet.

...a Műcsarnokban. Mikor is? Ja, szerdán.

Ez itt a reklám helye.

- Surda. - mondtam egyik reggel, mikor kiléptünk a kapun a Királylánnyal, és már vettem is a sapkám, kesztyűm le, meg gombolgattam kifelé a kabátom. - Surda? - kérdezett vissza, én meg, hogy igen, Forró szél, az van ma reggel, mármint ahhoz képest, hogy december, ahhoz képest forró. És meséltem neki a sorozatról, meg a Surdáról, hogy milyen egy krapek volt ez, meg a szocializmusról, amiből én sem láttam sokat, de ez a sorozat nagyon jól ábrázolta, meg a kapitalizmusról gyereknyelven. Ha a felét megértette, akkor már jók vagyunk.

És mentünk a tizenöt fokban óvodába, nekivetkőzve, kora reggel, decemberben.

- Szia. Kialudtad magad?
- Kábé.
- Na, milyen volt a Kiscsillag?
- Jó.
- Te tőmondatokban beszélsz. Tényleg sikerült meghalni, mint ahogy előre sejtetted?
- Igen, pedig nem volt ez komoly szándék, csak dumának jó. Viszont sokan hívtak meg inni és mindet elfogadtam.
- És akkor most feltámadtál és innentől újra rendben vagy és új ember?
- Nem. Ágyban vagyok, még nem támadtam fel.
- Este kilenc van.
- Tudom. Majd holnap reggel feltámadok.
- Akkor holnap beszélünk.
- Oké.

Este megbeszéltük, hogy másnap délelőtt elmegyünk vásárolni, veszünk 15 kiló krumplit, berakjuk a pincébe, és beszerzünk még néhány apróságot, autóval megyünk, mert hogy máshogy. Aztán a reggeli kucorgáskor mondta, hogy ő azt álmodta, hogy lemerült az elem az autóban és nem indult el. És így lett, tényleg lemerült az akkumulátor. Krumplit nem vettünk, de elsétáltunk vásárolni, és mikor hazaértük, hozta a AA-s elemeket, hogy akkor itt az elem, rakjuk az autóba, és induljunk a zsák krumpliért. Felnyitottam neki a motorháztetőt, megmutattam, hogy egy kicsit nagyobb elem van az autóban. Hűha, mondta.

Hűha, mondtam, most megint kérhetek szívességet valakitől. Lassan felteszem a kívánságlistámra az akksitöltőt, meg az új akkumulátort. Egyre hosszabb a felsorolás.

Küszködtem a fejfájással, kicsit aludtam és arra ébredtem, hogy csorognak ki a könnyeim a zárt szemhéjam mögül. Bámultam a plafont épp, mikor a délutáni alvása után belépett a hálószobába, csendben kucorodott mellém a takaró alá és átölelt. Suttogva kérdezte, hogy mi baj van anya, félsz?. A vállára húzta a fejem és simogatta az arcom. És én megpróbáltam elmondani neki mindent, az ő pici értelméhez mérten, hogy nem félek, csak sokminden okoz fejtörést, a munkahelyet, a nagyapját, és amit a legnehezebb volt, hogy szeretném, ha más is szeretne rajta kívül, és én is szeretnék mást is szeretni, egy bácsit, aki sokat van velünk és figyel ránk és velünk nevet és gyakran átölel. Erre ő a négyéves bölcsességével közölte, hogy hát olyan lesz, mégpedig azt is tudja, hogy ki lesz az, majd kimondta annak a férfinak a nevét, akitől sírhatnékom támadt. De hát látod, mondtam, nincs itt, nem hiszem, hogy ő lesz az. Sóhajtozott egy sort, aztán kijelentette, hogy ejj-ejj, butaság, csóválta a fejét is hozzá. Anya, mondta, ne félj semmitől, én itt vagyok. És ő vigasztalt megint, pici gyerek-felnőtt volt, elmesélt nekem két mesét, hogy mosolyogjak. Én pedig hálából morzsolgattam a fülét, mert azt annyira szereti, ő pedig az enyémet. És ott feküdtünk egymás mellett összeölelőzve, fülmorzsolgatva, ő mesélt, én pedig hallgattam, és egy kicsi időre sokkal-sokkal jobban éreztem magam. Annyira, hogy fel tudtam állni és tenni a dolgom tovább.

Az pedig mennyire metaforikus létforma, akkor összetörni a szivét valakinek, mikor épp elkezd ömleni belőle a vér? Horrorisztikus metaforikus.

Szóval köszönet a segítségért, hogy bár hárdver atyánk kitolt velünk, a kiadónk mégis megtett mindent, hogy féltett írói munkásságunk (bruhaha) lehetőleg ne vesszen el az univerzumban. És persze a gugli-barátságosságért és persze a konyhanyelvű felhasználóbarát tájékoztatásért.

Köszönet a guglinak, hogy van neki ríderje, és hogy abban benne vagyon a pampalina is. Vagy ezért az olvasóknak kelletik köszönetet mondani? Mindegy, nekik is köszönet, mert ha nem olvasnának, nem lenne miért írni. És persze akkor visszaimportálni sem lett volna mit, de nem is hiányzott volna semmi.

Köszönet magamnak, hogy lusta vagyok cimkézni és mindig az egész bejegyzésem látható, és köszönet érte, hogy augusztus vége óta nem napi kétszer publikáltam (mint például öt évvel ezelőtt, muhaha), így legalább nem került akkora erőfeszítésembe visszaállítgatni a bejegyzéseket. Ja igen, meg azért is, mert nem hagyok itt senkit sem beszélni magamon kívül.

Komolyan mondom, mikor megláttam, hogy mi történt, akkor jöttem rá, hogy milyen fontos is ez nekem, és most vettem először komolyan azt a mondatot, amit állandóan hallgatok, hogy "Menteni, menteni, menteni!"