Mivel a pénztárcám nagyon hóvégi kedvében van, kezd kiüresedni az élete, meg az enyém is, mivel nincs semmi különös fejlemény, viszont rámtört az írhatnék, most főzünk valami olcsót. Ma már úgy sem lehet nagy vihart kavarni.
Csinálj egy tojásból nokedlit, amíg fő, rittyents egy pörköltalapot, abba forgasd bele a megfőtt nokedlit, zuttyantsd bele egy tepszibe, rakhatsz, keverhetsz bele egy kis lecsót is, én csak azért tettem meg, mert volt egy bontott üveggel, nehogymár megromoljon. A sóra figyelj, ne maradjon el! Simíts a tetejére tejfölt, és ha te is úgy imádod a fokhagymát, mint mi, akkor előtte nyomj bele pár girizdet, reszelj rá sajtot, süsd míg meg nem pirul, aztán meg edd meg!
Betyárnokedli, én így ismerem. Vigyázz, nagyon finom!
Reggel mosolyoghatnékom támadt az autóban ülve, mikor bemondta a rádió, hogy ez az év legszarabb napja, mert ezidáig tényleg, hajnalban kezdődött, meló után, kiégett aggyal, még lefekvés előtt. Mert mielőtt még teljesen elfeledtem volna, hogy miért is tálaltam ki hónapokkal ezelőtt orrfelcsapva és sarokba kucorodva, most újra sikerült eszembe juttatni. Semmi baj, hátrébb lépek kettőt, megy ez nekem, ment már annyiszor az életben.
És innéttől elégedett vagyok, ha ez a legszarabb nap volt, mert a többi ennél csak jobb lehet. Még van több mint három órám felhozni ezt a mait. Klassz évünk lesz, vigadjunk!
A szerelemnek, ugye, nem a szenvedésről kelletik szólnia, hanem a boldogságról, elégedettségről. A szerelmes dalok meg általában mégiscsak a kínról szólnak, mint ahogy a szerelmes költemények nagy része is. A szerelem meg hadd fájjon, ha nem csak fáj, ha enyhülést is hoz. Az nem lehet, hogy csak gyötör.
Ez pedig egyátalán nem szenvelegve-szerelmes dal, pedig azt mondja, hogy nehéz. Olyan, mint egy kórkép, testi-lelki tüneteket ír le, és szép, és megható, érted.
Javuló tendenciát mutatnak a dolgaim bizonyos szempontból. Már nem csak száraz nemazénfeladatomokkal kell törődnöm, hanem olyanokkal is, ami az én feladatom és évről évre ebben az időszakban kelletik beleszakadni, meg olyannal is, ami, ha nem is az én feladatom, de én találtam ki és jó, meg lelkesít, meg olyanokkal is, ami a leendő feladataim közé tartozik, és szintén lelkesít. És ez javít a helyzeten, még akkor is, ha még mindig megszakadok a melóban, már látom legalább néhány dolog végét, és még akkor is, ha látom azt is, hogy lesznek kemény csaták a közeljövőben.
Majdnem hét éve dolgozok itt. Azt mondják, hét évente gyökeresen változunk. A munkahelyem neve változott, a helye változott, a tevékenységi köre bővült, a munkaköröm bővült. Reményeim szerint a fizetésem is jelentősen növekedni fog, mire letelik a hét év.
Most viszont megyek és alszom egyet, mert szétszakad a fejem, így nem lehet dolgozni. Majd este...
Az apám a kórházban, és mivel állandóan dolgozok, és gyerekkel nem mehetek be hozzá, alig-alig látom, csak rohanvást, nap közben, autóval járkálok ezért dolgozni. Nem a nap 24 órája kevés, hanem a hivatali nyitvatartás, meg az a 8-9 óra, amit a lányom eddig az óvodában töltött. A mostani napi nulla, hogy úgy mondjam, még sokkal kevesebb és ettől zaklatott vagyok. Az ünnepre alig tudtam megállni, és még mindig nem tudom, mennyit leszek kénytelen dolgozni jövő héten, fél, vagy négy napot, és mit csinálok addig a Királylánnyal. Múlt éjjel hajnalig voltam fenn, hogy méltó módon előkészüljek karácsonyra, és ennek csak egyetlen pici része volt, hogy összeraktam a műfenyőt és reggel behazudtam a lánynak, hogy az angyalka hozta, hadd higgye, hogy igazi, a mű annyira illúzióromboló. És ha ez mind nem lenne elég, ma megtalált a technikai antikrisztus, elromlott a fényképezőgépem, és a telefonomat befagyasztotta egy MMS. Végül egy drasztikus módszerrel megoldottam a problémát, de az üzenetet talán sosem fogom látni, és ez persze sokkal kisebb baj, mintha végleg kipurcant volna a készülék.
És mégis, a karácsony így is szép lett, és boldog voltam tőle, és a Királylány is. De a legszebb mégis az volt, amikor a nagyapám, aki szélütés miatt kettőnél több értelmes mondatot nem tud mondani, és a nagyanyám, aki már menni, mozogni sem képes, csak egész nap az ágyban fekszik, gyengéden egymásra néztek és simogatták a másik arcát. Jó, és egészen zavarbaejtő volt rájuk pillantani, olyan bensőséges és meghitt volt.
Ha nem a telefonommal szarakodtam volna épp, biztosan elsírom magam tőle. Nem vagyok szentimentális mostanában, egyátalán.
Öt órakor, mikor beültem az autóba a munkahelyemen, hogy végre hazaindulhassak a lányommal egy sok végigdolgozott nap (és éjszaka után) után úgy, hogy ő egész nap meséket nézve kínlódott velem az irodában, és már azon a szinten voltam, hogy értelmezni sem tudtam a levelet, amiben újabb adatszolgáltatásokra utasítanak bennünket rengeteg pontban felsorolva, vagyis, amikor már tisztában voltam vele, hogy én bizony 27-28-29-én is benn leszek az irodában, hogy utolsó pillanatban leadhassam, amit várnak tőlem, és amikor már tudtam, hogy karácsonyra örülök, ha készen leszek az ajándékokkal és kicsit ki tudok takarítani, meg felállítani a fát, viszont nem tudok majd főzni semmit, hanem valamilyen étteremből kell prezentálnom a vacsorát, mert másra nem lesz időm, megszólalt az autórádióból, hogy "8 nap múlva megújul Magyarország", a Magyar Kormány fizetett hirdetéseképp, na akkor kishíjján lehánytam a szélvédőt.
Az elébb megtaláltam a mosogató alján a csészét, amiből csütörtök reggel itta a kávét. Ebben - mármint, hogy ő ivott belőle - azért vagyok teljesen biztos, mert én bögréből iszom, más meg nem kávézott azóta nálam. De nem is az ő, meg a kávé itt a lényeg, hanem, hogy ez gyönyörűen demonstrálja, hogy mennyit foglalkozom mostanában a háztartással. Igen, jól látod, szombat este van.
Látástól Mikulásig (azon túl is) dolgozom. Vagy, hogy tovább fokozzam a hangulatot, mondhatom azt is, meghalni sincs időm. Ezen is túl, küzdök a munkahelyemért, csatába megyek a kultúráért. Ámen. Nem vagyok vele egyedül.
Hónapok óta mondogatom neki jószívvel, tényleg, hogy ilyen helyzetben ne akarjon sokat tudni. Nem érdekes a miért, vagy gyakran nem érdekes, sőt ha érdekes is, fájdalmas. Ha valaki nem akar veled lenni, akkor azt kell tudomásulvenni. A végeredményen nem változtat, hogy azért nem, mert nem vagy jó neki, vagy azért, mert mással akar inkább. Nem jó mindent tudni. Mert ha megtudod, hogy inkább mással, akkor már arra is kíváncsi leszel, hogy kivel, majd arra, hogy az a ki milyen, és akkor szebbnek/jobbnak/okosabbnak/humorosabbnak látod majd azt a másikat, magadat pedig icipicinek, pedig egyikünk sem kevesebb a másiknál, jó ha tudod. Sosem több a másik, legfeljebb másmilyen, másban jobb, vagy jobban passzoló, esetleg még az sem, csak újdonság.
És hiába vagy tisztában ezzel, hogy nem kell többet tudni, még akkor is ott a remény, hogy ez csak időleges állapot, vagy a halogatás, hogy befejezz valamit. Nem érdemes halogatni és reménykedni sem, mert közben kiderül, hogy nem csak azért nem kellesz annyira, amennyire te szeretnéd, ha kellenél, mert nem, hanem azért, mert inkább más kell. Pedig nem akartál tudni róla, nem kerestél miérteket. Inkább szállnánk ki büszkén, felemelt fejjel!
És persze akárhányan is vagyunk, akik ezt tudjuk, mégis, újra és újra kíváncsiak vagyunk, és/vagy halogatók, és/vagy ott kapaszkodik bennünk a remény. Így tudjuk meg azt, amiről jobb nem tudni. Tesszük mindezt addig, míg nem tanulunk és nem leszünk még óvatosabbak, vagy inkább mimózák annyira, hogy az első félreérthető jel után rögtön borítunk ágyat és asztalt is, hogy még orrfelcsapva távozhassunk.
- Surda. - mondtam egyik reggel, mikor kiléptünk a kapun a Királylánnyal, és már vettem is a sapkám, kesztyűm le, meg gombolgattam kifelé a kabátom. - Surda? - kérdezett vissza, én meg, hogy igen, Forró szél, az van ma reggel, mármint ahhoz képest, hogy december, ahhoz képest forró. És meséltem neki a sorozatról, meg a Surdáról, hogy milyen egy krapek volt ez, meg a szocializmusról, amiből én sem láttam sokat, de ez a sorozat nagyon jól ábrázolta, meg a kapitalizmusról gyereknyelven. Ha a felét megértette, akkor már jók vagyunk.
És mentünk a tizenöt fokban óvodába, nekivetkőzve, kora reggel, decemberben.
- Szia. Kialudtad magad? - Kábé. - Na, milyen volt a Kiscsillag? - Jó. - Te tőmondatokban beszélsz. Tényleg sikerült meghalni, mint ahogy előre sejtetted? - Igen, pedig nem volt ez komoly szándék, csak dumának jó. Viszont sokan hívtak meg inni és mindet elfogadtam. - És akkor most feltámadtál és innentől újra rendben vagy és új ember? - Nem. Ágyban vagyok, még nem támadtam fel. - Este kilenc van. - Tudom. Majd holnap reggel feltámadok. - Akkor holnap beszélünk. - Oké.
Este megbeszéltük, hogy másnap délelőtt elmegyünk vásárolni, veszünk 15 kiló krumplit, berakjuk a pincébe, és beszerzünk még néhány apróságot, autóval megyünk, mert hogy máshogy. Aztán a reggeli kucorgáskor mondta, hogy ő azt álmodta, hogy lemerült az elem az autóban és nem indult el. És így lett, tényleg lemerült az akkumulátor. Krumplit nem vettünk, de elsétáltunk vásárolni, és mikor hazaértük, hozta a AA-s elemeket, hogy akkor itt az elem, rakjuk az autóba, és induljunk a zsák krumpliért. Felnyitottam neki a motorháztetőt, megmutattam, hogy egy kicsit nagyobb elem van az autóban. Hűha, mondta.
Hűha, mondtam, most megint kérhetek szívességet valakitől. Lassan felteszem a kívánságlistámra az akksitöltőt, meg az új akkumulátort. Egyre hosszabb a felsorolás.
Küszködtem a fejfájással, kicsit aludtam és arra ébredtem, hogy csorognak ki a könnyeim a zárt szemhéjam mögül. Bámultam a plafont épp, mikor a délutáni alvása után belépett a hálószobába, csendben kucorodott mellém a takaró alá és átölelt. Suttogva kérdezte, hogy mi baj van anya, félsz?. A vállára húzta a fejem és simogatta az arcom. És én megpróbáltam elmondani neki mindent, az ő pici értelméhez mérten, hogy nem félek, csak sokminden okoz fejtörést, a munkahelyet, a nagyapját, és amit a legnehezebb volt, hogy szeretném, ha más is szeretne rajta kívül, és én is szeretnék mást is szeretni, egy bácsit, aki sokat van velünk és figyel ránk és velünk nevet és gyakran átölel. Erre ő a négyéves bölcsességével közölte, hogy hát olyan lesz, mégpedig azt is tudja, hogy ki lesz az, majd kimondta annak a férfinak a nevét, akitől sírhatnékom támadt. De hát látod, mondtam, nincs itt, nem hiszem, hogy ő lesz az. Sóhajtozott egy sort, aztán kijelentette, hogy ejj-ejj, butaság, csóválta a fejét is hozzá. Anya, mondta, ne félj semmitől, én itt vagyok. És ő vigasztalt megint, pici gyerek-felnőtt volt, elmesélt nekem két mesét, hogy mosolyogjak. Én pedig hálából morzsolgattam a fülét, mert azt annyira szereti, ő pedig az enyémet. És ott feküdtünk egymás mellett összeölelőzve, fülmorzsolgatva, ő mesélt, én pedig hallgattam, és egy kicsi időre sokkal-sokkal jobban éreztem magam. Annyira, hogy fel tudtam állni és tenni a dolgom tovább.
Emlékszel még a nagymamánál a tejeszacskó-lábtörlőre? Az újrahasznosítás házilagos módja volt. Ugye nem volt tejtől büdös? Ugye elmosták a zacskókat, mielőtt lábtörlőt horgoltak belőle. Naná. Ő meg kinevet, hogy bizonyára én vagyok az egyetlen ember, aki elmossa a szelektív hulladékot. Aztán, csak hogy még egy picit szekáljon, azt is megkérdi, hogy az újságból is kimosom-e a betűket. Nem. De emlékszem azokra az időkre, mikor még nem volt divat a seggkímélő vécépapír és kis betűket lehetett látni a tekercseken. Bizonyára csak ezért nem mosom ki a papírszemétből a bötűket. Ez a mellékszál. Viszont minden tájékoztató kiadványban benne vagyon, hogy a szelektív hulladék legyen tiszta. Nyilván megvannak ennek a gyakorlatias okai az újrahasznosításban, például, hogy nem lenne jó a műanyagba beleolvasztani a kolbászdarabkákat. És másfelől, mivel hetekig gyűjtöm a spejzban, annak is kell lennie, mert különben ordenáré bűz árasztaná el a lakást. Az üvegeket is el kell öblíteni visszaváltás előtt, ezt gyerekkorunk óta tudjuk. És igen, ez plusz pénz, kiadás nekem, mert a vizet, amit ehhez elhasználok, nem fizeti ki nekem senki, meg a mosogatószert sem, amit a zsíros dolgokhoz pazarolok. És időmbe is kerül, az idő pedig pénz.
Ezeken a dolgokon kívül azért felmerül bennem, hogy például ez az elfolyatott víz újratisztításának folyamata, vagy a mosogatószer mennyire káros? Nem tudom, de nálam képzettebbek ezt már biztos felmérték. Nyilván kevésbé, mint ha újra elő kell állítani azokat a zacskókat, fóliákat, satöbbit, vagy ha ez elárasztaná a földünket. Hiszek benne, hogy nem csak kifizetődőbb ez, nem csak piaci érdek van mögötte, hanem más is. Mert látom, hogy mennyi műanyaggal élünk, mennyi csomagolással élünk, hogy elönt minket a szemét. És gyűjtöm, válogatom az újrahasznosítható szemetet, és erre tanítom a Királylányt is, mindannak ellenére, hogy ez nem éppen kifizetődő számomra.
Lássuk csak a további logisztikáját a szelektív hulladékgyűjtésnek. Néhány hónappal ezelőtt különböző zacskókat és egy táblázatot találtunk a postaládában. Zacskókat, egyet a komposztnak, egyet az újrahasznosítható szemeteknek, amit nem kell osztályozni, csak egybe összerakni. A táblázatban benne volt, hogy mikor jönnek érte, mikor kell kitenni az ingatlan elé. Igen ám, de zacskót azóta többet nem kaptunk, nyilván abból a megfontolásból, hogy a soklakásos társasházban nem tudják, melyik postaládába dobják. Kéretik kitenni a lépcsőházba néhányat, és akkor onnan visz az, akinek épp megtelt az előző. Lenne tehát megoldás, és ez a leginkább felhasználóbarát verzió. Minimum munka vele, semmi bonyodalom. De persze nincs baj, mondtam, a házunktól 20 méternyire van egy hulladéksziget, ott ugyan válogatni kell, kicsit több munka, de legalább a Királylány is hozzászokik. És hordtuk ki a szemetet oda, míg egyszer csak hiába vittük, mert eltűntek onnan a csinos színes kukák. Még mindig nem adom fel, tényleg, nem vagyok az a fajta, van ilyen sziget máshol is. Útban az óvoda felé például, ami annyit tesz, hogy tíz perccel hamarabb indulunk egy-egy reggelen, a nagy szatyorban külön van a már előre szétválogatott hulladék, bedobáljuk mindet a megfelelő helyre. Zárójelesen mondom, hogy feleslegesen egyébként, mert egy autó viszi el az összeset, egyszerre, és tudom, hogy a hulladékhasznosító cégnél erre megvannak a megfelelő emberek, akik pont azért vannak ott, hogy válogassanak. De bizonyára bíznak abban, hogy tíz év múlva mondjuk már képesek leszünk megfelelő módon szelektálni és akkor majd nem kell erre külön munkaerő. De nincs ám még ezzel vége, mert nem egyszerű mutatvány ez, ugyanis a kukák teteje nem nyitható, úgy kell beleszuszakolni a hülye kis lukakon a cuccot darabonként, majd egész nap cibálom magammal azt a nagy vászonszatyrot, amibe a ezeket a szemeteket gyűjtöm otthon. Vagy pedig a szabadidőnkben egy program, hogy elvisszük a szelektív hulladékot. A komposztra nincs alternatívám, pedig sajnálom nagyon, kertesházban nőttem fel, ahol amit nem ettek meg a kutyák meg a macskák, azt komposztáltuk, semmi ilyesmi nem ment a háztartási hulladékba, az utolsó krumpli, vagy tojáshéj sem. Majdnem elsírtam magam, mikor először kellett ételt lehúznom a vécén. Ma is messziről elkerülöm ezt, ha van rá mód.
Szóval, ha a "zöldek" az utcán megkérdik tőlem, hogy van-e két percem környezetvédelemre, inkább nem válaszolok. Nem válaszolok, mert nyílik a bicska a zsebemben, annyi időt töltök környezetvédelemmel és környezettudatossággal, annyi pénzt is pocsékolok rá, és ezidáig csak a hulladékokról beszéltem. Nincs időm tehát arra, hogy ezekről a dolgokról beszélgessek és rendezvényekre járogassak, csak arra, hogy környezettudatos életet éljek és erre neveljem a gyerekemet nem napi kettő, hanem legalább harminc percben. Persze, ha a dolgok úgy működnének, ahogy kellene működniük, akkor tényleg csak napi két percet töltenék ezzel, és lenne még időm kettőt beszélgetni róla.
Szóval köszönet a segítségért, hogy bár hárdver atyánk kitolt velünk, a kiadónk mégis megtett mindent, hogy féltett írói munkásságunk (bruhaha) lehetőleg ne vesszen el az univerzumban. És persze a gugli-barátságosságért és persze a konyhanyelvű felhasználóbarát tájékoztatásért.
Köszönet a guglinak, hogy van neki ríderje, és hogy abban benne vagyon a pampalina is. Vagy ezért az olvasóknak kelletik köszönetet mondani? Mindegy, nekik is köszönet, mert ha nem olvasnának, nem lenne miért írni. És persze akkor visszaimportálni sem lett volna mit, de nem is hiányzott volna semmi.
Köszönet magamnak, hogy lusta vagyok cimkézni és mindig az egész bejegyzésem látható, és köszönet érte, hogy augusztus vége óta nem napi kétszer publikáltam (mint például öt évvel ezelőtt, muhaha), így legalább nem került akkora erőfeszítésembe visszaállítgatni a bejegyzéseket. Ja igen, meg azért is, mert nem hagyok itt senkit sem beszélni magamon kívül.
Komolyan mondom, mikor megláttam, hogy mi történt, akkor jöttem rá, hogy milyen fontos is ez nekem, és most vettem először komolyan azt a mondatot, amit állandóan hallgatok, hogy "Menteni, menteni, menteni!"
Mint egy befagyott patak, olyan minden. A felszínen a jégpáncél, mozdulatlan és hűvös minden, alatta élet és mozgás, még ha lassan is, de morajlik valami, amit nem látni innen fentről, nem tudni, mit hoz ez majd nekünk tavasszal. Lesz-e tavasz egyátalán, vagy csak a tél, meg a vékony jégpáncél marad, amire rálépni sem szabad.
Toporgok egy helyben, várom a tavaszt, egyre feszültebben várom. Nem tudok várni, nem bírok várni, azon gondolkodni, amit nem lehet tudni, csak sejteni, hogy bármi lehet ott lenn a jég alatt. Tennem kell, mert cselekvő vagyok, de csak egy dolgot tehetek a patakparton, hogy összetöröm a jégpáncélt, és ezzel belenyúlok abba, ami alatta mozog és él, még ha lassan is. Valamit megváltoztatok, és ki tudja, hogy jót vagy rosszat teszek ezzel, ki tudja, hogy várni kell-e vagy közbeavatkozni. Vagy választhatom azt is, hogy melegebb tájakra költözöm.
Az embernek mindig van választási lehetősége. Minden nap minden percében én választok és döntök. Ó, ha lenne valaki, aki olykor-olykor megmondaná, hogy mit tegyek! Törjem a jeget vagy ballagjak el, ha már nem tudok tovább toporogni.
Olyan visszafogott, annyira megtanulta már elrejteni az érzéseit, vagy inkább annyira zavarba jön a saját érzéseitől, meglett felnőtt ember, hogy aki nem ismeri, nehezen veszi észre az örömét, ami megbújik a meglepődöttség mögött, a meghatottságát, ami elbújik a nyilvánosságnak szánt kemény páncél mögött.
Ott világított pedig a szemében, a szive felől, mélyről jött a csillogás. Aztán meg ott van még az is, hogy legalább háromszor ölelőztünk össze jöttünkben-mentünkben egy napon, csontropogtatásig. Ő ropogtatott engem, nem szólt semmit, csak jött, kitárta a karját, a szeme meg csillogott és hangosan mosolygott hozzá. Elfordultam, mikor láttam, hogy titokban elmorzsol egy könycseppet a szeme sarkából. Nem hoznám ilyesféle zavarba.
Nincsenek drámák, csak feszülés van, meg ideg, meg néha valami jó, de kevés, meg feszülés, meg ideg, meg gyerekezés, aztán megint feszülés, meg ideg, és aztán mégtöbb... Tudod mi van, ilyenkor főznöm kell, vagy valami hasonlót tennem.
Úgyhogy megtanultam pogácsát sütni, a szomszédasszonyom megtanított rá néhány hete, utána egy héten négyszer sütöttünk a Királylánnyal. Igen, megszállottan. Majd miután a simát tökélyre fejlesztettük, nekiálltunk variálni. Kábé egy hete a túrós volt az abszolút sztár, ami a világon a legegyszerűbb, de ma már megint nem bírtam magammal, nekiálltam tepertőkrémmel kenegetni a kinyújtott sima tésztát vaj helyett, hajtogattam, újranyújtottam. Addig csináltam, míg bele nem untam. Hát, most mit mondjak? Degeszre zabáltuk magunkat a házi tepertőkrémes pogácsával. Mindent visz.
Ha így folytatódnak a dolgok, nemsoká előállok valami újabbal. Tejfölös-tepertős? Padlizsánkrémes? He-he? Oké, sokáig nem lesz ez jó így.
- Aggódtam, hogy mit fogsz szólni. - Miért aggódtál? Egyrészt nem harapok, másrészt meg felhívtalak egy kávéra. Megbeszéltük mi ezt, ha nem is szó szerint. - Tudtad, hogy akarlak? - Tudtam. - Honnan? - Onnan, hogy te akartál hozzánk jönni. Ezt régen is így adtad elő. - Elég volt ennyi? - Oké, sokat segített még az is, hogy mikor elindultam, akkor te is, és megkérdezted, hazahozhatsz-e.
A tetőpont:
- Hiányoztam? - Hiányoztál. Gondoltam rád. - De hát hétfőn voltam itt. - Most akkor miért kérdezted? Én tán nem hiányoztam? Akkor miért vagy itt? - ... - Szívjóságból, mi? Lebuktál, hiányoztam. Pláne, hogy még csak szerda van, és már megkérdezted, szombaton ráérek-e.
A vég:
- És hogy vagy egyébként? - Már nem fáj annyira. - Nem fizikailag. Lelkileg. Mármint, hogy bírod a négy fal között? - Rosszul, gondolhatod, hetek óta be vagyok zárva. - Pont ezért kérdeztem. Tudom, hogy nem bírsz nyugton megmaradni a seggeden. - Jaja. Ráadásul most süt a nap, gyönyörű idő van, úgy mennék kirándulni, az erdőbe, vagy a hegyek közé, mindegy, csak ki. - Megértem. - ... És persze más dolgokat is szívesen csinálnék. ... Nagyon-nagyon szívesen. ... Már te is... - Juteszedbe. Majd elfelejtetted mondani. Milyen bántó is lett volna nekem, ha nem mondod. - ... - Oké, ne haragudj. Mindketten tudjuk, hogy nem ide fog vezetni az első utad, sőt. Ez ebből a felsorolásból eléggé egyértelműen kiderült. Csak nem akarom, hogy azt érezd, tovább kell magyaráznod. Ez már nekem kínos.
Az van, hogy kocsonyát csak készíteni lehet, vagy étteremben enni, de ritkán találsz az étlapon. Boltban venni nem szabad, az nagyon szar, zselatinos, próbáltam már. Ha enni akarsz, készíteni kell.
A kocsonya fokhagymával, borssal jó, finom husikával, répával, meg tojással. Néha megszórom a tetejét pirospaprikával. A kocsonyát szeretni kell és türelmesnek kell lenni vele, abajgatni kell. Először is a hozzávalókat kell odafigyelve kiválasztani és alaposan megtisztítani. Aztán fel kell tenni a vízzel, lassan felforralni, hogy minnél kevésbé habosodjon és utána is csak pöszörgő lángon főzögetni, órákon át. Leszedegetni a habot róla. Megfőzni hozzá a tojást. A megfelelő méretű tálakba, dobozokba szétosztani a belevalókat, rászűrni a levet, ha akarod megpaprikázni, és megvárni míg megdermed. Finom és szép kocsonyát készíteni művészet és öröm.
Közben pedig be lehet gyúrni egy nagyon finom túrós pogácsát, amit a 4 éves királylányok nagy örömmel kiszaggatnak bármikor, így megvan a vacsora is.
Tegnapelőtt délután megkívántam, így tegnap este nagyon finom és szép kocsonyát készítettem. Ilyenkor nincs várakozás, irány a bolt, és már főzöm is, ha megkívánom. Most nyuszi, barátai, és üzletfelei három napig kocsonyát fognak enni, annyit csináltam. Citrommal, tormával, kenyérrel, ez ma is a reggeli. A Királylány már sürög a hűtő körül. Itt a kocsonya-szezon. Jó étvágyat!
2006. október 25. Az utolsó menstruáció első napja, a megszokott módon nyavajgós állapotban, egyébként. Ilyenkor minden szürkébb, már megszoktuk, akkor is az volt. Tisztán emlékszem a dátumra, nagyon sokszor kellett elmondanom a terhesgondozás alatt. Onnan számították a negyven hetet, a Királylány születésének várható időpontját. Valójában azonban kábé két héttel később fogant. Aztán rá két héttel (plusz egy-két nappal), amikor tesztet vettem, mert hiába vártam a következőt, hirtelen egyedülállóvá váltam egy pillanat alatt.
Öt éve már. Október 25. Az utolsó menstruáció első napja. Jubileumi bulit kell rendeznem legkésőbb november végén. Nem mintha lenne mit ünnepelni. Talán azt, hogy köszönöm, még, vagy már jól vagyok és ezidáig mindent megoldottam. Nem mintha ez lenne a cél, hogy ne legyen senkim, de ez a nagy büdös igazság, azóta senkim nem volt, akire számíthattam volna, akit igazán szerethettem volna mint férfit, és aki engem viszont. Ebben csak az kezd kicsit ijesztővé válni, hogy túl sok idő telik el. Hogy attól félek, lassan azt fogom érezni, hogy egyszerűbb így, vagy képtelenné válok az alkalmazkodásra.
Megbeszéltük, hogy megcsinálom vacsorára a tepertőkrémet. Ott nyüzsgött körülöttem a konyhában, nagyon akart segíteni. A vajat tudta kicsomagolni és belerakni a serpenyőbe olvadni, hogy rátehessem a sok-sok feldarabolt hagymát, néha kavargatta, én meg daraboltam kisebbekre a gyönyörű húsos tepertőt amit vettünk, segített szórni a medvehagymát, meg a borsot, sót, nyomta a mustárt. Aztán olvasztotta a maradék vajat, amit rázuttyantottam a nagy adag tepertőre majd nekiálltam a botmixerrel és kész. Érted. Nekiálltam és kész. Meg sem moccant. A Királylány meg nézett rám nagy szemekkel, csalódottan, hogy akkor most hogyan lesz vacsorára tepertőkrém. Én meg néztem vissza, és mondtam, hogy semmi baj, majd holnap lesz, veszek egy botmixert. És akkor visszakérdezett, hogy de ma?
És én nem akartam csalódást okozni, ránéztem az órámra, ötöt mutatott majdnem, mondtam, hogy kapja a kabátot és elviharzottunk az elektromossági üzletbe venni rögtön egy botmixert. Mert nehogy már egy négyéves kislánynak ilyen csalódásban legyen része, ha már ráérünk, ha van nyitva bolt, ha meg tudjuk oldani, legyen akkor neki tepertőkrém, meg gyereknap. Hát jó drága lett, meg kell hagyni, de egy nappal később sem lett volna olcsóbb. A Királylány meg olyan jóízűen ette vacsoránál a tepertőkrémes kenyeret zöldhagymával, paprikával, meg paradicsommal, ahogy soha még.
Hát persze, hogy november 12. Az lesz az a nap, amikor megintcsak lemaradok valamiről. Tényleg, majd elfelejtettem. Az biztos, hogyha erről is megjelenik valami DVD, nem engedheti senki, hogy megnézzem, mert véletlen még most is elbőgöm magam, mint a Kispál Napozz Holddal filmjén. Ne röhögj! Tényleg. Ott ültem a tévé előtt és picsogtam, hogy mért nem lehettem ott. Azóta be se raktam a lejátszóba, nehogy megint elérzékenyüljek.
Nem, nem tetszik nekem sem. Nem tetszik sokminden, amit felsorolhatnék, de nem lenne kedved végigolvasni. Csak egyet mondok, ami legkevésbé tetszik, hogy a bizonytalanságot és a félelmet látom az emberek szemében. Persze, talán a saját félelmeim tükröződnek vissza, mert nem tagadom, van bennem bőven, bár azt hiszem nem látszik, mert nem hagyhatom, hogy elhatalmasodjon rajtam. Nem hagyhatom, mert akkor cselekvésképtelenné válnék, és most még úgy érzem, van remény menteni dolgokat, amiket fontosnak érzek. De már régóta nem tudom, hogy mi leszen velünk fél-egy-két év múlva. Hogy hol leszek akkor, milyen helyen, milyen országban, milyen helyzetben.
És ha el tudnék menni, elmennék, de ez nem gyerekes rendezvény. Ha neked sem tetszik, menj! Én pedig küldök pénzt. Erre még futja.
Legalább meg kell írni. Nem kell publikálni, nem kell beheggeszteni, de meg kell írni. Mert amit nem írok meg akkor és ott, közel ahhoz amikor megtörtént, vagy akkor, amikor fogást találok rajta, vagy amikor kifésültem és feldolgoztam, az elvész. Csak az emlék marad, hogy meg akartam, az élmény megmarad, de a sekélyes memóriámból kitörlődnek az apró részletek, amiket - bár azt gondolnám, soha - mégiscsak elfelejtek. A feszült, vagy boldog időszakok pedig sokmindent hoznak a pincébe. Elteszem őket, mint a lecsót, ha már van pincém és paprikám, meg paradicsomom hozzá.
Aztán néha előveszek egy-egy üveggel és te azt hiszed, nyár van nálam, lecsó-szezon. Minden velem történt, vagy nem, mindent én láttam, vagy gondoltam, de a tűzhelyen a múlt rotyog, a valamikori múlt, összekeverve a frissen vásárolt tojással. És abból egy egészen másik történet kerekedik ki, egy másik jelen. Étel neked, ízlik, vagy nem. Kedves játék ez is, főzni neked. Most lecsó-szezon van, mosom az üvegeket, keresem a lábost, darabolom a paprikát és a paradicsomot.
Azt álmodtam az éjjel, hogy a Quimby-s fiúkkal voltunk együtt valami kézműves táborban. Sátortáborban. Nem, nem pacsiztunk, meg ilyenek, hanem ott voltak ők is, meg én is, és még nagyon-nagyon sokan mások is. Tömegtábor, és kézműves. Én, érted, én. Mármint szeretek mindenfélével elbabrálni, meg kézműveskedni, de erre egyébként semmi időm. Viszont ha lenne, sem mennék ilyen táborba, ez kifejezetten otthoni tevékenység. Na és például miért pont a Quimby?
De ha lesz időm, először is megfejtem, mit üzent a tudatalattim ezzel.
Hullik darabokra az ország, itt zajlik előttünk, túl közel van. Látom, hogyan válik működésképtelenné minden, hogyan lesz felnőttekből ijedt kisgyerek. Mindenki másban reménykedik, mindenki a másikban reménykedik. Amit tegnap mondtak, az mára nem érvényes, holnapra meg ki tudja. "Senki nem ért semmit..."
Minden reggel tervekkel a fejemben indulok el, mert mi lenne ha meg sem próbálnék tervezni. Aztán a nap végére már nem is gondolkodom, csak csinálom a teljesen mást, esetleg kidobom a kukába az előző napi munkát.
Gondolkodni meg kell, kiutat keresni kell, lehetőségeket számba venni kell. De minden otthonülős álmodozásnak tűnik, néha ma sem hiszem el, hogy ez az egész velünk történik valóban, hogy az én életemben történik valóban. Szürreális groteszk drámát lehetne írni belőle.
Piros pöttyös labda, repül a szélben, két gyerek játszik vele. Ügyesen dobnak, egykezes felső, ez a leggyorsabb, passzolgatnak oda-vissza, elkapják, birtokolják egy ideig, majd újra eldobják.
Ne kérdezd, hogy munka vagy magán. Mozgalmas az élet mostanság, ma elaludtam ebédszünetben az iroda egyik foteljében. Tényleg, még álmodtam is.
