Az a helyzet, hogy életemben nem voltam még ennyire beteg, mint a múlt héten. A meglepetés, egy nyomi náthától (vagy a H1N1-től, ki tudja) volt mindez. Mindenesetre alig, hogy elkezdődött az intenzív orrfolyás, már vége is szakadt, lett az orromban egy dugó, amit semmi nem oldott ki. A cucc meg ment az arcüregeimbe. Első nap még röhigcséltem, hogy hihi, előre hajolok és fáj a homlokom. (Sosem volt semmilyen üreggyulladásom, nem ismertem ezt az érzést.) Második nap, mikor már előre sem kellett hajolnom ahhoz, hogy fájjon, akkor már annyira nem kacarásztam, akkor meg pláne nem, mikor már fájt a fülem, az arcom, sőt, a fölső fogsorom is, és úgy un block úgy éreztem, hogy szétrobban az arcom.

Persze épp nem tudtam szabadságra menni, de minden nap pucoltam haza délben. Gőzöltem, teáztam, mézet ettem, fülgyertyáztam, szedtem már a homeopátiát is, és aludtam. Aludtam és aludtam. A nap huszonnégy órájából huszonegyet át tudtam volna aludni. És nem tudom mi lett volna velem, ha nincs a Nagylány, aki minden nap elhozta a bölcsiből a Csibét, magánál tartotta, játszott vele, szánkózni vitte, csajos-délutánozott vele, gondozta, meg engem is. És nem tudom mi lett volna, ha a lánykám ebben nem partner, ha nem érti meg, hogy anyuka beteg, pihennie kell. Vagy hogy mi lett volna, ha nincs az, akinek még nincs neve, aki állandó felügyelet alatt tartott, minden nap hazacitált (zavart telefonon keresztül, vagy hazavitt) a munkahelyről, ágyba zavart, cseszegetett, hogy gőzöljek, meg aludjak, fülgyertyázott, símogatott és kapható volt a páros izzadásra, amikor csak kívántam.

És nem tudom, mi lett volna, ha nem hívom fel egy orvos ismerősömet a Csibe bölcsődéstársa miatt, és nem mondja, hogy elvégezte a keleti-orvoslás tanfolyamot, ha gondolom megakupunktúrázza az arcüregeimet. Mert akkor már szinte sírni tudtam volna a kíntól, nem csak a fájdalomtól, hanem attól is, hogy totálisan kiszolgáltatott vagyok, hogy nem tudom ellátni magam, a lányom és a munkám, már hazajönni sem tudok egyedül, úgy kell hazaszállítani. És akkor éjszaka, mikor már lefektettem a lányom, elmentem erre a kezelésre, kábé két órát tartott a beszélgetéssel együtt. Igazi élmény volt ez a szúrkálósdi, hogy olyan, mintha egy kampót akasztanának a bőrömbe és úgy húznák, megszámoltam, tizenöt tű volt bennem. Alig akartam elhinni, de másnap reggel már csak a homlokomat húzta kicsit a föld, délután idült takaríthatnékom támadt és elkapott a vásárlási láz, estére  minden fájdalmam elmúlt, folyt a cucc az orromból, mostanra meg teljesen jól vagyok, bár egy kicsit még köhögök és náthás a hangom. De ez csak a szokásos utózönge, mindenki számára ismerős. És persze csak legyintek rá, sehol nem érdekel.

Most komolyan. Kinek hálálkodjak? Mindenkinek. A Nagylánynak, a Csibének, annak akinek még nincsen neve, a másik anyukának, hogy segítséget kért tőlem, meg az orvos ismerősnek, aki rögtön segíteni akart nekem is. És persze mindenkinek, aki tolerálta a nyervogásomat a múlt héten (barátok és üzletfelek).

A kínaiak meg tényleg tudnak valamit, basszus. Akupunktúra-függő leszek. És persze nekik is hálálkodok.

Nem jó ez a lázmérő, szerintem. - mondom neki - mert nem hiszem, hogy lázad van, nem meleg a homlokod. Mindjárt megmérem az én lázamat is... - folytatnám még tovább, mire a lányom a szavamba vág és kijelenti: Akkor beledugom a seggedbe a lázmérőt.

Fuldokló nevetés közben megállapodunk, hogy nem kell, én a hónom alatt mérem. Majd előveszem a hagyományost, azzal is mérünk, tényleg nem lázas. Így hiába kéri a lázcsillapítót, nem kaphat.

Szereti a régiségeket, nem csak a könyveket. Mindenfélét. Az volt a kérdésem, hogy és akkor én elég régi vagyok-e neki. Mondta erre, hogy én nem vagyok régi hál'istennek, de nem csak azokat szereti. És nagyon-nagyon megölelt. Én meg ennek örültem. Hát így.

A kiscsaj meg egy angyal, komolyan. Egész nap be nem áll a szája és roppant mód önálló. Igaz, hogy két lábát dugja egy likba a bugyin, meg persze elzárni sem tudja a csapot, csak megnyitni, no és a hűtönek az ajtaját csak nyitja de nem csukja, a DVD-ket állandóan cserélgeti a lejátszóban, a villanyt meg hol leoltja, hol felkapcsolja, de legalább mindehhez hangos kommentárt fűz. Én meg megyek utána, elzárom, becsukom, leoltom, átöltöztetem, rászólok... És persze nevetek magamban rajta. Jókat beszélgetünk. Mindent tud. Például, hogy a tojás honnan van. A tányérból. Városi lány. Rendkívül magabiztos.

Higgadni kéne, nyugodni, csendesülni. Tudomásul venni, hogy év eleji hajrá van, túl kell lenni rajta. Tudomásul venni, hogy nem lehet bepótolni az elmúlt néhány évben hiányzó magánélet örömeit pár hét alatt. És persze nem is kell. El kéne engedni a félelmet, hogy hirtelen ennek is végeszakad egy csapásra. Nem betömködni minden szabad percet munka és gyereknevelés között. Néha szusszanni, megállni, kicsit visszatérni a régi kerékvágásba. Úgy visszatérni, hogy megtartani a jót, legyen egyensúly. Nem félni, kicsit sem félni.

Tele van vele a híváslistám, tele a szívem, meg a fejem is. És ha beírnám, akkor persze a naptáram is tele lenne a nevével. Mindig itt van és nem lep be, figyel rám, gondoskodik rólam.

És ez jó, nagyon jó. Nem is értem...

Az a helyzet, hogy ez a Szilveszter most mindent vitt. Nem csak az egész évet, hanem az utolsó pár év Szilveszetereit is, amiket be tudok azonosítani. És ha mindenkinek így kezdődött volna az új éve, mint nekem, csak boldog embereket látnánk az utcán, feltéve, ha tényleg igaz, hogy egész évben azt fogod csinálni, amit az év első napján csinálsz. A Nagylány azt mondja, hogy állandóan és kitartóan vigyorgok, és igaza van. Nem lehet letörölni a képemről.

Picsába is, az a lényeg, hogy boldog új évet mindenkinek!

Lakozzam ki a körmét, franciára, kéri, én meg persze szívesen. Persze a Csibe sem maradhatott ki belőle. Maradjon akkor nálam, igyunk forraltbort, rosszalkodjunk, együnk töltöttkáposztát, nézzünk filmet. Rihegjünk-röhögjünk, mint a tindzserek. És persze ő attól nincs is olyan messze, én meg már eléggé.

Átjött a szomszéd kislány, aki közben nagylány lett, csak mikor tíz éve ideköltöztem, akkor volt még kicsi. Most meg nagy. Fogadott lányom, néha leanyuz. Tíz éve korepetáltam, akkor még tényleg kislányvolt, most meg mindjárt férjhez kell adni. Már ha menne.

Hajnalig fenn pitliköltünk, lett a francia manikűrjére virágminta is. Ma pedig itt volt időben és szépen elcsibézgetett, míg én dolgozni voltam. Rá lehet bízni a lányt, szépen eljátszik vele, gondoskodik róla, eteti, altatja. Milyen jó, ha van egy nagylánya is az embernek.

Na, nekem ez a karácsony most a nagyhalál. Túl kell élni. De legalább megvannak végre az ajándékok, pár nappal ezelőtt még ezt sem mondhattam el magamról. Tegnap óta a karácsonyfa is. Megrendeltem a bejglit, vettem szaloncukrot. Végre összeszedtem a gondolataimat, erre is nehéz volt időt szakítani. Beszélgettünk a kajáról, mondtam, hogy töltöttkáposzta. A csajok meg visszakérdeztek, hogy és még?. Mondom, semmi, csak töltöttkáposzta. Örülök, ha az elkészül. Tekintettel arra, hogy nem veszek ki szabadságot és még sosem csináltam egyedül. De az anyukám már nem segít. Első karácsony úgy, hogy ő már nincs.

A harmadik úgy, hogy Csibe van, és a negyedik úgy, hogy egyedülálló vagyok. Kell ezt még tovább ragozni? Nem, ez nem a téli, vagy karácsonyi depresszió. Ez van most. Egyedül lenni nehéz, fárasztó és olykor nagyon is kétségbeejtő, és fájdalmas. Főleg akkor, ha az, akinek melletted lenne a helye, inkább más mellett van.

De karácsonykor persze minden szép lesz. Legszebb a kiscsaj, meg a fa. És végigalszom az ünnepeket. A Szilvesztert is.

Mondja nekem, hogy anyuka, feküdj le, olvasok neked. Előveszi a Tóth Krisztina könyvet, az ágy szélére ül, betakar, megsímogat és mondja, Marci a fürdőszobában...

Én levegőt alig merek venni, csak vigyorgok, mint a tejbetök, Pöttöm Kisasszony meg elmondja az első három versszakot. Csak így, minden átmenet nélkül. Eddig egy sort nem hallottam belőle, nem ültünk le megtanulni, nem próbálgatta, csak én olvasgattam neki néha, meg mondtam, mikor festettem magam és meghúztam neki a bajuszt.

Szóval szaval is már, én meg rém büszke vagyok.

Ki gondolta volna reggel, mikor csak nyálka volt a levegőben, hogy végül mégis szoknyában indulok el itthonról. Ki gondolta volna, hogy egész délelőtt nyalni fogok. Nem segget, bélyeget és borítékot, karácsonyi üdvözlőlapok, már csak feladásra várnak. Keserű íz a számban, eltűnt a bélyegpárna. Ki gondolta volna, hogy délutánra kisüt a nap. Erős volt a kísértés, hogy ne haza, hanem a főtérre menjek inkább, forraltbort inni, lepényt enni, egy főtéri padon fotoszintetizálni. Ki gondolta volna, hogy valakit felhívok, aki tegnap éjjel már nem mert engem. Ki gondolta volna, hogy ma még bécsi keringőzök. A főnököm fiával, gyakorlás a szalagavatóra, bejött hozzánk, felkért, én meg nyújtottam a kezem, nagy az iroda, táncoltunk most benne, nevettünk, beszélgettünk. Ha húsz évvel idősebb lenne, biztosan bele tudnék szeretni. Ki gondolta volna, hogy egész délután alszok majd, éjjel meg megint nem.

Vajon, ha valakinek azt írom, hogy ne haragudjon, meg azt a kérdést is felteszem, hogy nagyon sokkoltam-e, és nem válaszol, akkor az azt jelenti, hogy haragszik és sokkoltam? Csak költői kérdés volt.

Az a helyzet, hogy semmit nem lehet halogatni. Például régebben megtehettem, hogy olykor néhány napig lazábban dolgoztam a munkahelyen, mondván, majd pénteken ráugrok és gyorsan mindent megcsinálok. Na ezt most nem lehet, mert péntek reggel biztos belázasodik a Csibe és nincs aki vigyázzon rá hirtelen. És ezt csak azért fogtam fel most, mert mióta elkezdte a bölcsit, augusztus óta nem volt beteg, egészen két héttel ezelőttig, amikor felhívtak, hogy harmincnyolc-kilenc, influenzaszerű tünetekkel. Akkor hiányzott két napot még. Ma meg azért telefonáltak, mert kötőhártya-gyulladás, ami viszont kilövi a hetet. És persze holnap mehetek munkába, de ma nem állt készen a nagyapja, így örülök, hogy semmi halaszthatatlan nem volt.

Amikor mondom a kiscsajnak, hogy megyünk Budapestre, nagyon jól tudja, hogy az hol van, beül az autóba, leveszi a kabátját, berendezkedik könyvvel, játékkal, tudja, hogy nem öt perc az út, meg azt is, hogy ritkán fogok hátranézni hozzá. Azt bezzeg szerintem nem tudja, hogy mi milyen városban lakunk, mert olyankor mindig csak azt mondom, hogy megyünk haza.

Amikor kinn vagyunk a nagyapjánál, és játékból vagy valóban beszél telefonon az apjával, akkor azt mondja neki, hogy itt vagyunk a papánál az anyukával. Múltkor meg itthon voltunk és azt mondta neki, hogy itt vagyok az anyánál. Majdnem lefordultam a székről, úgy nevettem.

Lett gyönyörű csizma-csizmám, csizmácskám. Kaptam, jó előre, karácsonyra. Már be is törtem, szép óvatosan, ellenálltam a Csibének, aki folyton azt mondogatta, hogy azt vegyem fel. Mára kezesbárány. Helyes kis orra  van (hogy az enyémet ellensúlyozza) és szép hosszú szára. Lehet benne járni és állni, nem fáj benne a talpam sem. Szoknyával az igazi, de nadrággal is csinos. Bőr, a talpa is, barna. Imádom, meg az emberek is az utcán. Múlt héten órákig sétáltattam, szoknya volt fölötte, forogtak a fejek utánunk, no.

Édes ez a kis ruha.- állapítottam meg magamban, majd egy pillantást vetettem az árcédulára, hatvanötezer, nem akartam elhinni, mégegyszer, s tényleg, én meg hatezret is sajnálnék kiadni érte. Szóval hirtelen már nem is tetszett annyira. Ez van, mondjátok nyugodtan, hogy spull vagyok. Most pedig megyek és keresek egy szemfelszedőt, mert az ezerötszáz forintos harisnyám az első használatnál kiszakadt.

Szóval van ez a dolog, hogy a növények túl halkan kérnek enni, így előfordul velem, hogy megfeledkezem róluk. Gondoltam, azt a kettőt, ami túlélte nálam, elnevezem, hátha így jobban "emberszámba" veszem őket. Ők a fiúk, legyen itthon az is a négy nőnemű mellett. Jocó a sárkányfa és Vili, nos, őt nem tudom besorolni.

Nézegettem már a Jocót egy ideje, egész nyáron azon drukkoltam, hogy kinn az erkélyen az asztalról eléri-e az esővédőt, elérte. Aztán a hideg idő beálltával jött a beköltöztetés, ami csak néhány hétig volt rendben, mert utána idebenn is plafont fogott a radiátorra tett deszkáról, ahol a Vilivel élnek ősztől tavaszig. Egyre inkább dúródott felfelé, választék lett a frizurájában.

Álltam ott és néztem, tulajdonképpen Jocó az egyetlen élőlény, aki a szüleimen kívül legtovább képes volt velem együtt élni, legalább tizenöt éve, mert mikor ideköltöztem és hoztam magammal, már jópár éve megvolt. Néhány hajtása lefagyott, de azt is túlélte, maradt neki kettő. A magasabbra nyúló most bajban, így kénytelen voltam változtatni. Szereztem egy gurulós virágtartót (tulajdonképpen egy kör alakú munkalap aljára három kerék van felszerelve), az lett neki most kinevezve, így könnyebben mozgatom, ha útban van. A radiátor és a könyvespolc előtt áll, közel maradt a Vilihez. Pár napja költözött, egészen kivirult tőle. A hajtásai hetykén szétállnak, mint egy valódi bojt, a levelek az égnek merednek, tartásuk van, megvastagodtak, meghúsosodtak, tele lettek színnel és élettel. Egészen különös ez most nekem. Uralja a nappalit, terpeszkedik, mint egy kiskirály, egyszerűen tudomásul kell venni. Az egyik bojtja a fejemmel egy vonalban, a másikhoz fel kell nyúlnom, de állandóan a leveleit símogatnám, tapogatnám, beszélek hozzá, és így a Vilihez is többet. És tényleg használ ez, azt hiszem, meg talán az is, hogy most több fényt kap, bár nyáron abban sem volt hiány. Átadtam a lányomnak, mostantól Jocó az ő gondja. Ő locsolja, nekem csak a simogatás maradt.

És most az kalkulálgatom, hogy mennyi időnk van még, hogy újra elérje a plafont. Ha kiveszem alóla a tíz centis magasítást, akkor sincs több neki egy méternél. Ha állandóan forgatom és ide-oda hajlik, akkor vajon mennyi időt nyerek? Egy-két év, és kinövi a lakást. Mi lesz akkor Jocóval? Költözünk mind?

Rá kell pecsételtetni a hagyatéki végzésre, hogy jogerős. Mert az okmányirodában az ilyet csak iktatják, használni, azt nem, vigyem a sajátomat. Aztán attól a naptól kell megkötni a biztosítást, amikortól jogerős, a mai nap nem elég. Nem írják át az autót a nevemre, míg nem csináltattam műszakit, mert csak érvényes műszakival lehet átiratni, de ezért plusz még egy ötszázvalahányforintos csekket is fizessek be. Tehát el a közjegyzőhöz a pecsétért, el újra a biztosítóhoz, hogy visszamenőleg kössük a szerződést, rohanás műszakiztatni, mert a műszaki, az hopp, lejárt. Ja és persze a leszerelt hátsó rendszámtáblával menjek hétfő reggel átiratni, hogy még aznap újaköthessem a biztosításomat lévén november harmincadika, hogy jövőre negyedévente háromezerrel kevesebbet fizessek. Bezzeg az önkormányzattól már februárban megkaptam a határozatot, hogy nekem kell fizetnem a gépkocsi súlyadóját. Mert fizetni, azt persze lehet. Csak egyszerűen ügyintézni nem. Mert például miért nem jó, ha a nevemen az autó, aztán megkötöm a biztosítást és leműszakiztatom? Mindezek nélkül a rendőr úgyis megbüntet.

Kérdem én, a fejemen ne pörögjek, tótágast ne álljak? Még jó, hogy azt nem kérik, mert kénytelen lennék. Egy hátsó fertályukon lévő likba patás állat nemiszervet - beintéssel ugyanis szintén nem oldhatnám meg ezt a problémát. A zártkörű részvénytársaságtól meg kedvesen telefonálnak, hogy ballagjak már át a részvényekkel valamikor, elég a személyi, megkapták a végzést, átírjuk a nevemre és felvehetem az osztalékom. Ilyen ez, érted. Nem panaszkodom.

Azt mondja az apukám, hogy teleholdkor nyílik az asszonyok öle. Lehet benne valami, tegnap akkora volt a Hold, mint egy ház, nekem meg egyre fogy a türelmem, az a híresen nagy. Jobban mondva most úgy tűnik, hogy elfogyott, vagy mondjuk úgy, épp a türelmetlen időszakomat élem.

Érzem már az önzést, hogy valami belül feszít és ki fog törni. Ismerős már, előfordult velem néhányszor. Tényleg ritkán, mert sajnos legelőször is inkább az enyémeimnek akarok kedvezni, de mondják sokan, néha önzőnek is kell lenni. Ha változatlanul maradt a helyzet, ha nem történt meg, amire vágytam, előbb-utóbb mindig valami meggondolatlanságot kövedtem el és ez mindig megfordíthatatlan következményekkel járt. Ez tart vissza. Hogy nem tudom, jó lenne-e az nekem, mert volt mikor jót hozott ez az életben hosszútávon, és volt persze olyan is, mikor alaposan tönkretettem vele egy csomó mindent, ami fontos volt előtte. Ami most nem tetszik magamban, az a keménység, ami épp kialakulni látszik, a félváll, az orrfelcsapás, a büszkeség csírái. Nem tudom, nem emlékszem, hogy ezek velejárói-e a dolgoknak.  Csak azt tudom, hogy sosem szóltam előre, hogy nem állok jót magamért, valahogy mindig azt éreztem, azzal nem tudok belenyúlni a jövőbe, csak annyiban, hogy elodázódik egy helyzet. Előbb-utóbb az ész és érzelmek felett az ösztönök veszik át az irányítást. Ha nincs egyéb lehetőség, hiszti a kiút, meg fejvesztés. Ha van, akkor pedig cselekvés. És van, most van, ez a nagy bökkenő, vagy nem. Egyelőre még dolgozik az agy, hogy nem szabad, mert valaki vagy valakik meg fognak sérülni, még az is benne vagyon a pakliban, hogy az egyik én leszek. Csak a nyomorult ösztönök, ugye. Meg az önzés.

Menjünk el a Tankcsapda-dedikálásra, szerinte, már csak nosztalgiából. Persze menjünk, de visszük a Csibét is, mert addigra már el kell hozni a bölcsiből. Tankcsapdára? Tankcsapdára, persze. Nem koncertre megyünk. Egyébként meg múltkor Kispált hallgattunk, és énekelte velem meg a Lovasival, hogy "A viccből kifogytunk, nekiálltunk hát a szexnek...". Elég furán hangzott a szájából, de nem azért, mert azt mondta szex helyett, hogy szeszk. Nem vagyok egy hétköznapi anya, mondja és legyint rám. Szerintem meg teljesen az vagyok, csak én nem Bródy Jánost hallgatok, meg Hungáriát, mint a szüleim. Kénytelen egyetérteni, de azért megkérdi, hány Bródy-számot ismerek. Mondom, most épp egy sem jut eszembe, de ha hallanám, biztos el tudnék énekelni néhányat. Az István a királyt meg gyerekkorom óta kívülről fújom. De nem csak ilyeneket hallgattatok a gyerekkel, ugye? - kérdi. Mondom, hogy nem, szoktunk gyerekdalokat is énekelni, meg én magamban népdalokat is. Ő meg utánam. Az is igen érdekes, mikor a két éves kislánytól azt hallgatom, hogy "Két út van előttem, méken induljak el? Kettő a szeretőm, méktől búcsúzzak el?".

Szóval ez van, hgy a Csibe énekel, és nem csak Csigabigát, meg Bocibocit.

Mindig komoly dolgokról beszélünk, nem jó ez így. - mondtam neki, mikor mennem kellett. Délután akkor majd nem komolyakról. - mondja, mintha bármit is megbeszéltünk volna, ez olyan természetes. Nagyon örültem, hogy látom, ki tudja hány hete már, hogy nem. Meg miért örülök én ennek annyira. Évek óta látom, egy időben rendszeresen, aztán meg rendszertelenül, aztán egyátalán nem, majd újra rendszeresen, aztán rendszertelenül, ritkán. Ha jól belegondolok, már vagy négy éve benne van az életemben, mindig. Ott segít, ahol tud, pedig kitudjamim. Délután meg hív, hogy otthon vagyok-e már? Igen, persze, tudod, délig vagyok, tudja persze, mindjárt itt van, húsz perc, csörget, megyünk kávé-kávé. És komoly dolgokról beszélgetünk. Aztán hazakísér, kineveti az autómat, elmondja hova vigyem zöldkártyát csináltatni, gondoskodik rólam már megint. Megölel, puszit ad, elmegy. Otthagy mosolyogva, kérdésekkel a fejemben, de elégedetten. Sziaszevasz, Kitudjakim.

Azt mondta nekem, hogy eltévedt a színházban, hogy lement egy kávéért a büfébe és nem talál vissza az öltözőhöz. Míg trécseltünk a telefonon, megtalálta a női öltözőt, ennek én nagyon megörültem, mondtam, hogy na, a legjobb helyen jársz. Nem értem mért volt gúnyos "hee-hee" a válasz. Ismerem már, mint a rossz pénzt. Aztán meg eljutott a színpadig, ami nem rossz eredmény végülis. Mert ha onnan eltalál az öltözőkhöz, akkor vélhetően már visszafelé is menni fog a dolog. Azt mondja, írjam meg a blogba, hogy így elbénázta. Én meg mondtam hogy jó, mert hétvégén már egy kérését figyelmen kívül hagytam, azt nem írtam meg, amit akkor kért, magamban a szerkesztői, írói szabadságomra hivatkozva. De megírnám azt is, ha a nevét ide bepötyöghetném hozzá. Persze abba biztosan nem menne bele. Így volnánk. Névtelenül még csak-csak hülyét csinálunk magunkból.

Néha nehéz, nem tudni mit jelent ami körülöttem történik, hogy fel kellene adnom, mert úgyis veszett dolog az egész, hisz már évek szálltak el felettünk, s ha történnie kellett volna valami nagy dolognak, akkor már megtörtént volna. Vagy most nem szabad feladni, menni kell tovább, hogy jó lesz a vége, mindenkinek jó lesz, kikötnek a hajók, boldogság lesz a jutalmam, jutalmunk. Nem tudom, hogy én is abba a kategóriába tartozom-e, amibe némelyeket sorolok. Volt már ember, akinek azt mondtam, hogy baszd meg, vedd már észre, hogy veszett ügyért harcolsz, nem tudod feladni, közben meg teljesen hülyét csinálsz magadból. Hogy veszíteni, meg feladni tudni kell. Nem tudom eldönteni, de küzdeni már nem megy, semmiért most épp, s ha akarok, sem küzdhetek érte, másért kell ugyanis. Csak erő kell hozzá, feltöltődés. Meg kell pihenni néha, elfogadni minden jót, amit az élet ad, a többit meg nem észrevenni.

Jó lenne elfogultság nélkül, kívülről látni önmagam.

Kölcsön kaptam, kicsit féltem nekikezdeni, hisz nemigen tudtam mostanában hosszabb lélegzetű darabokkal zöldágra vergődni, mert nekikezdtem, aztán idő hiányában félretettem és kezdhettem újra. Ezt most rengeteg munka és jövés menés mellett is két hét alatt kiolvastam, este persze nem néztem tévét, de befaltam a majd' hétszáz oldalt pillanatok alatt.

Elöljáróban annyit, hogy olvasd el. Próbálok nem többet és nem azt írni, amit a fülszöveg. Azt megtudod abból is, hogy a történet két szálon fut. Az egyik egy tizenöt éves kamasz útkeresése, csatája a sorssal, egy utazás története, egy szökés története. A másik pedig egy idős, szelemileg sérült férfié.

A férfi története sokkal messzebbre nyúlik vissza, a fiú multjáról keveset tudunk, de az talán elég is. Fejezetenként váltogatják egymást a történeteik, de nem is ez az, ami megragadott benne, hanem az, hogy a fiú történetét egyes szám első személyben olvassuk, szinte mintha bennünk zajlana, az öregét pedig kívülről látjuk, a beszédmódja is olyan, nem csak maga a történet leírása.

Japán szerző, a könyv mégsem az, multinacionális - mondhatni, bárhol játszódhatna, bárki írhatta volna, a nemzetisége, a helyszín nem igazán számít. Sorsról, végzetről, arról, hogy elkerülhető-e, vagy akármit teszünk, abba szaladunk bele, ami eleve elrendeltetett. A lélek fejlődése, a változás iránti vágy. Nekem ezt jelenti. Neked mit jelent?

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton